Refi és a távoktatás, avagy tanulás az iskolán kívül

  1. március 13-án, pénteken este bejelentette a magyar miniszterelnök, hogy hétfőtől online tanítás lesz a középiskolákban is. Meglepő volt, mert ugyanezen a reggelen még azt mondta, erre nincs nagy esély. De meg kellett oldani egyik pillanatról a másikra. Kihívás elfogadva! Természetesen azért nem ment minden rögtön döccenőmentesen. A tanítást csak a következő hét szerdáján, 18-án kezdtük meg.

Nálunk itthon talán nehezebb volt kitalálni, hogy mit, hogyan csináljunk, hiszen van, hogy egyszerre 9 embernek van iskola. Ha szerencsénk van, akkor csak 5 refisnek, és az általános iskolás húgomnak. Ha nincs, akkor még két egyetemistának is előadása van, és a szüleimnek is órát kell tartania. Illetve a legidősebb itthon tartózkodó nővéremnek lassan le kell adnia a szakdolgozatát. Érdekes helyzet.

Megszokhattuk már, hogy soha semmi nem megy zökkenőmentesen a szervezésben. Sem itthon, sem az iskolában. Olyan helyzetbe került mindenki, ami pár héttel ez előtt szinte elképzelhetetlen lett volna. A legnagyobb gondot talán az jelenti, hogy összefolyik a család és az iskola. Persze, ennek a kettőnek eddig is volt köze egymáshoz, de nem úgy, hogy ha kimegyek délelőtt a nappaliba, akkor hallom az öcsém óráját. Annyi volt az összefüggés, hogy néha találkoztam a testvéreimmel a folyosón.

Nem minden megy problémamentesen, de ez várható is volt, mikor egyértelművé vált, hogy tízen leszünk összezárva. És itt nem arról beszélek, amik a személyes problémák. Hanem inkább az iskola és a tanulás szempontjából bonyolódott a helyzet. Volt rá példa, hogy franciából kellett volna felelnem, de nem tudtam, mert épp nagyon akadozott az internet. Másik alkalommal a történelem témazáró kezdési idejéről csúsztam le ugyancsak emiatt. De nem csak én jártam így, a többieknél is előfordult.

Tananyag szempontjából nem érzem úgy, hogy különösebben megváltozott volna. Nem szükséges annyi időt felesleges ülnöm mellette, mert ha kész vagyok, nyugodtan kimehetek. Ezt iskolai órán nem tehetem meg. (Persze ebben a helyzetben is csak azokra az órákra vonatkozik, amelyikeken nincs videóhívás.) Van tantárgy, ami így nehezebb, van, ami könnyebb, de úgy gondolom, sikerült nagyjából megtalálni az egyensúlyt a tanároknak is.

Jelentősen több lett a „filmnézős” óra. Ezzel csak az a gond, hogy az internettel akadnak gondok. De ezt is meg lehet oldani. Személy szerint egyetlen megoldhatatlan problémával sem találkoztam. Azt pedig előnyösnek találom, hogy a tanárokat nem csak tanulási időben tudom felkeresni. Ha este hétkor jut eszembe valami az adott anyaggal kapcsolatban, azonnal rá tudok kérdezni, meg tudom vitatni az érintett tanárral. Persze, ennek is megvannak a maga nehézségei, például, hogy nem használhatok rövidítéseket az üzenetben, és ha emojit használok, az is furán veszi ki magát. Ezek nélkül pedig kicsit nehéz online kommunikálni.

Minden tantárgy közül a testnevelés jön ki a legfurábban. A testvéreim révén három refis tesitanár módszerét is látom. Van, aki képet kér arról, hogy csinálnak valamit, van, aki nem. Én személy szerint úgy gondolom, ez valami olyan, amit nem a tanárnak kell megcsináljak, hanem saját magamnak. Ezért amennyire a helyzet engedi, igyekszem mozogni. A többieken is ezt látom itthon. Saját érdek, mindenkinek ajánlom, hogy legalább fontolja meg.

Csak azt sajnálom, hogy nem engedik az előrehozott érettségit. Én is tettem volna angolból. De ha már így hozta a helyzet, meggondolom, hogy ősszel estleg emelt szintűt teszek. Azzal meglenne a nyelvvizsgám is, ami leegyszerűsítene sok mindent.

Azt tapasztaltam, hogy a tanárok szinte erőn felül igyekeznek, hogy nekünk is érthető és megoldható legyen a tanulás. Hálás vagyok nekik, hogy segítenek, és akár a szabadidejükből is ránk áldoznak.

Pár szóban megemlíteném a húsvéti kibocsátót. Természetesen az sem a tervek szerint alakult. Mikor Győrvári tanár úr, az osztályfőnököm mondta, hogy hogyan tervezik, és hogy mindenkinek be kell lépni, azonnal jeleztem, hogy szerintem nálunk mindenki ugyanarról a gépről fogja nézni, nem jelentkezünk be külön-külön. Így is lett, éppen sikerült bejelentkezni. Nem csak mi, refisek néztük a Bebocsátót, hanem a szüleim és a húgom is, valamint egyik exrefis nővérem is belepislogott. Ez volt az az alkalom, amikor tudatosult bennem, mennyire lehetetlen ez a helyzet. Hogy a húsvéti kibocsátón nem a templomban ülünk az osztállyal, időnként összesúgva és a markunkba nevetve, ha valaki valami olyat mond.

Nem tudom elképzelni, milyen lehet a végzősök helyzete. Főleg azoknak, akik hetedikes koruk óta ide járnak. Nekik lehet talán a legnehezebb. Nagyon remélem, hogy ha korábban nem is, jövő szeptemberben ismét a jól ismert öreg lépcsőket fogjuk koptatni.

Isten adjon erőt, hogy átvészelhessük ezt az időszakot is, és áldjon meg minket, hogy minden a lehető leghamarabb visszakerüljön a rendes kerékvágásba. Mi addig is tanulunk, Istennek, Hazának, Tudománynak.