Refisként a Refitől távol, de mégis a Refiben

2020.04.26-a. Hat hete nem léptem át társaimmal együtt a Református Gimnázium kapuját. Sorolhatnám a negatív hatásait ennek az időszaknak, de elhatároztam, hogy nem ezt teszem. Mindenkitől hallom, hogy milyen nehéz, és persze mindenki érzi azt a félelmet, amit ez az időszak hozott. Mindenki félti szüleit, nagyszüleit, a betegségben szenvedőket, és ha nehéz is, rávesszük magunkat az otthonmaradásra.

Ha már itthon vagyunk, gondoltam magamban, töltsük tartalmasan ezeket a heteket, hónapokat. Az első napokban ugyan nehezen vettem rá magam, hogy felkeljek, ugyanúgy, mintha iskolába indulnék, de egy-két nap elteltével természetessé vált, hogy nyolc órakor ott ültem a laptop előtt, elvégezve reggeli teendőimet. Tettem a dolgom, annál is inkább, mivel rájöttem, ha hasznosan töltöm az időmet, gyorsabban peregnek a napok. Tanultam, cikkeket írtam a Szélesvíz című folyóiratba, és nagyon sokat voltam a családommal, hosszú sétákat téve Somlói házunk környezetében.

Az első hetek után, amelyeket kicsit szabadságnak véltem és a nyugalom időszakának, elkezdtek átértékelődni bennem bizonyos dolgok. Míg eddig természetes volt, hogy áthívtam a barátaimat egy-egy délután, és hetente többször különböző programokon vettem részt, néha azt sem tudtam, hogy oldjam meg, hogy mindenre legyen időm, most elkezdtek hiányozni az addig természetesnek gondolt dolgok. A telefonon, messengeren életben tartott kapcsolatoknak nincsen varázsa. Az  iskolában megélt ölelésekre, nagy nevetésekre s még a dolgozatok és felelések előtti stresszes időszakokra gondolva is elszorul a torkom, és valamiféle megmagyarázhatatlan űr tátong bennem. Megfogalmazhatnám úgy is, hogy hiányzik életem ezen része.

Az is biztos már számomra, hogy nem mindent teszek ugyanúgy, mint ezelőtt. A családommal töltött időszak nagyon fontos lett, viszont a nagyszüleim hiányát csak az a tudat pótolja, hogy ha vége lesz, újra láthatom őket. A tánc, ami meghatározza az életemet és összekötött táncostársaimmal, akár az egyesületből, akár az iskolából, egy olyan személyes kapcsolatot igényel, amely nem valósítható meg a mostani helyzetben. Talán ez az, ami legjobban hiányzik. Most nyert igazán értelmet a sok-sok együtt áttáncolt óra, a sok együtt töltött idő.

Semmi sem lesz ugyanúgy, határoztam el. Hiszem, hogy jobban oda kell figyelnünk egymásra, hiszen az élet hozhat egyik napról a másikra valami olyat, ami után megbánhatjuk azt, hogy akkor, amikor volt rá lehetőségünk, nem tettük meg, nem köszöntük meg, nem értékeltük.

Hálás vagyok azért, hogy egy olyan iskolába járhatok, ahol még egy ilyen időszakot is tartalmasan tudok eltölteni, tanáraink odafigyelnek arra, hogy most is fejlődjünk szellemileg, hitoktatónk pedig gondoskodik arról, hogy lelki életünk, akár a tévén nézett istentiszteletek által, akár a hittanórákon való online beszélgetések során épüljön vagy egészséges maradjon. Tánctanáraink hétről- hétre megtalálják azokat a módszereket, amelyek célra vezetőek, és itthon sem kell hiányoljuk a mozgás örömét. Ebben az időszakban jut idő arra is, hogy csak úgy, az udvar egyik szegletében bemutassunk néhány tánclépést, pusztán a szüleink szórakoztatására. Ilyenkor figyelek csak fel, kik is azok, akik számára a legfontosabb az, amit mi csinálunk.

Néha álmodok róla, hogy rohangálok a Refi folyosóján, és hiába nyitom meg az ajtókat, ott senkit sem találok. Hiszem, hogy gyorsan véget ér ez a rossz álom, és arra ébredek, hogy benyitok a Refi kapuján, és ott lesznek az ismerős arcok, diáktársaim, tanáraim és újra öleléssel köszöntjük egymást. És akkor jobban feltűnik majd, az ég fele tekintve, az iskola homlokzatán lévő felirat: „ISTENNEK, HAZÁNAK, TUDOMÁNYNAK”.

                                                

                                                                 Brenner Boglárka 10. M osztályos tanuló