A koronavírus-járvány miatt a hagyományoktól némileg eltérő módon, de mégiscsak ünnepélyes keretek között június 4-én megtörténhetett a művészeti képzésben részt vevő ötödéves növendékeink OKS-j bizonyítványának átadása, amelyen egyúttal a képzőművészek vizsgamunkáit is megcsodálhattuk. A képzőművészeti tagozaton 12 diákunk, a tánctagozaton 7 diákunk búcsúzott végképp az alma matertől. Ezúton is szívből gratulálunk, és Isten áldását kívánjuk további életükre!
|
5 éven át keményen, néha sírva, néha kacagva küzdöttünk a célért. Egyikünk számára sem úgy ért véget életünk refis szakasza, ahogy szerettük volna, de a tanárainak így is kihozták belőlünk a legtöbbet. Sajnos a munkánk eredményét nem tudtuk megmutatni, de így is célba értünk, és elértük azt, ami miatt ezt az iskolát választottuk. A bizonyítványainkat így is boldogan fogadtuk, és tanáraink lelkesítő és útra bocsátó üzeneteit magunkkal visszük.
|
Deák Réka |
Nagyon régóta vártam erre az alkalomra, mindenki számára nagy pillanat volt, amikor a kezében tarthatta a bizonyítványát: az életben egy szakasz lezárása és egy másik szakasz kezdete. Jó volt újra találkozni azokkal az emberekkel, akikkel együtt küzdöttük át az 5 évet. Persze, a szakmai vizsga a jutalom lett volna, a szakmai fejlődésünk bemutatása. Így se marad el a büszkeség bennem, mi szerint elkezdhetem álmaim szakmáját, még ha nem is úgy ért véget ez a képzés, ahogy kellett volna. A sikert tanáraimnak és osztályfőnökömnek köszönhetem. Most a lelkemben büszkeség, kicsi szomorúság lapul, de mellette ott a nagy-nagy öröm.
Búcsú koronavírus idején a 13. M osztálytól
2020. június 4. Amúgy sem örömteli napja történelmünknek, és ez a „karanténes” OKJ-s oklevél átadás sem volt a felhőtlen öröm pillanata. Pedig ezt szerettük volna. Öt éve töltöttünk együtt, voltak nehéz pillanataink, konfliktusaink, sok szép élményünk. Végül igazi közösséggé lettünk, az utolsó évben már felelősségteljes fiatal felnőttekké váltatok. Ezen a napon az volt a legfájdalmasabb, hogy az egész osztály nem találkozhatott a karantén szabályai miatt.
Először a képzősökkel, majd a táncosokkal ültünk a díszteremben, körülöttünk a képzősök gyönyörűséges vizsgamunkái, és emlékeztünk az elmúlt öt évre. A környezet, a diplomaosztó, az igazgatói beszéd ünnepélyes, meghitt volt, a „békeidőket” idézte, de valami mégis hiányzott. Tartottuk az előírt fizikai távolságot, egy-egy fénykép erejéig közelebb merészkedtünk egymáshoz, de elmaradtak a nagy ölelések, elmaradt a közös élmények felidézése. Nem tudtátok elmondani, hogy mit is jelentett számotokra „refisnek” lenni, mit kaptatok az iskolától, nem tudtátok megosztani velünk a számunkra eddig titkos diákcsínyeket, és mi sem mondhattuk el, mit adtatok ti nekünk vagy akár nekem életem legnehezebb pillanataiban. Tudtuk mindannyian, hogy teljes létszámban talán sosem fogunk együtt lenni, hisz ahányan végeztetek, annyi felé irányul majd életetek. Ezzel a hiányérzettel kell elbúcsúznom tőletek, és még egyetlen gondolat csupán: Köszönöm az elmúlt öt évet!
Pitó Katalin osztályfőnök
