Sharingham városka olyan, mintha egy angol mesedobozból húztuk volna elő a hihetetlen
zöld fűvel, békésen legelésző tehenekkel, a tipikus téglaházak mellett mosott kőből épült
többszintes házakkal és templomokkal, sziklás tengerpartjával és kanyargós utcáival. Egy
sziget északi része, ahol tejjel isszák a teát, reggelire lekvárt esznek sült babbal, ebédre
valami hideget, sörös bundában sütik ki a halat; mi meg inkább főztünk. Egy hely, ahol
értelmet nyer a dal: “Here comes the Sun”, hiszen szinte állandóan esik.
Második alkalommal tölthetett itt egy-egy hetet iskolánk pár diákja, hála Csikósné Marton
Líviának, aki közel két évtizede szervez ide angol tanfolyamokat. Köszönhetően Lívia néni
ismeretségi körének, viszonylag olcsón sikerült kijutni, a házat kibérelni, amihez hozzájárult a
helyi egyház önkéntes tanárainak a segítsége, sokak szintén önkéntes munkája mellett. A
délelőtti tanórákat anyanyelvi tanárok, Chris, Brenda és Sidney tartották. A szervezés és
előkészületi munkák hónapokig tartottak, amibe mindenki beszállt, még az egyik kísérő tanár
fia is Angliából. Az első csoporttal Kovács Klára, Csikósné Marton Lívia (ő kint maradt) és
Bátki Márton Boldizsár balatonfüredi iskolalelkész; a másodikkal Dabóczy Márta és Rosta
Attila tartott. Iskolánkból összesen 22 diák és másik három iskolából 1-1 külsős jutott el így
Angliába. Sokan most szálltak először repülőre, ami még izgalmasabbá tette az utat.
Természetesen az igazi rész, amitől emlékezetes egy ilyen út, az nemcsak a gyakorlati angol,
és az adatok, hanem ami közben történik. Még szinte el sem indultunk, találtunk a reptéren
egy gyereket, aki éppen csak megtanult járni és már elcsavargott az anyukájától, akit végül
szintén megtaláltunk. Az emlékezetes az éjszakai lopakodás-próbálkozások, a tenger íze (sós,
de azért egyesével megkóstolták). Az egyik tanárról kiderült, hogy ciki, de fél a tehenektől;
hogy nem tud annyira esni az eső vagy fújni a szél, hogy október végén egy rendes refis ne
akarjon úszni a tengerben. Csend nem volt, és kiderült, hogy sokkal jobban tudnak angolul,
mint gondolták, pedig a helyi akcentus nem egyszerű. Nyelvórákon zenéltek, báboztak,
forgatókönyvet írtak, táncoltak, nevettek – bár szerintem éjszaka is folytatták. Minden, de
minden fordítva működik. Nem csak a kocsik jönnek jobbról, mi pedig nézünk automatikusan
balra, de a villanykapcsolót felfelé kell lekapcsolni; amit otthon balra húzunk, azt itt jobbra
kell, az ajtó kódos, de az ablakot kulcsra lehet zárni. Ilyenkor mindig kiderül, hogy a tanár is
ember, ő is jár pizsamában, sőt eszik reggelit; hogy tanárnak is jó, bár olyan szép hangja van,
hogy szinkronszínész is lehetne; hogy az egyik tanár néni furi helyi olajszerű dolgot eszik, ami
finom, valamint többet tud futni, mint mi összesen. Ment a csata az átalakítókábelért és a
narancslekvárért, zajosan és cukin, cserébe viszont egy hétig nem diákjaink voltak, hanem
gyerekeink; gyakorlatilag csak koordinálni kellett a háztartásvezetést, segítettek főzni és
takarítani.
Természetesen vasárnap templomba mentünk, de nem maradtak el a kisebb áhítatok, sőt,
szolgálat is volt, valamint megemlékeztünk 1956. október 23-ról.
Hálás köszönet a fenntartónak és az igazgatóságnak a támogatásért, a kollégáknak a
rugalmasságért, valamint a kimondottan lelkes szülőkért, akik folyamatosan elérhetőek
voltak Messengeren keresztül – így amikor a “kids”-ek nem akarták abbahagyni pl. a
párnacsatát, csak rájuk fogtam a telefont, hogy “liveolom a szüleiteknek, oké? “ és egyből
rend lett. Bízunk benne, hogy Lívia néni továbbra is lelkesen szervezi majd iskolánk diákjainak
ezeket az utakat, hiszen jelentkező lenne. Köszönjük mindenkinek, felejthetetlen élmény
volt!
