Nem szeretek túlzottan beszámolót írni, ezért “jó” szokásomat megtartva, most is az utolsó utáni pillanatra hagytam. Sebaj. Azért igyekszem mindent leírni, amit kigondoltam.
Eltelt a második hét. Őrületes tempóban halad az idő, csak kapkodom a fejem, és mint a szivacs, gyűjtöm magamba az információkat, képeket, hangokat, illatokat, érzéseket.
Lassan kezdünk belerázódni a francia diákéletébe. Ügyesebben húzzuk le a kártyát a menzán, ritkábban tévesztünk termet, nyugodtabban és később kelünk, és egyre kevesebb akcentussal mondjuk, hogy: Au revoir!
A fogadóm, Clara, bejáró diák. Az apró, alig 500 fős Noyal sur Brutz-ban lakunk, amely egy békés kis falucska Chateaubriant-tól körülbelül 15 percre. A házhoz közel van az erdő, egyik reggel őzeket is láttam az ablakból, ami egészen megnyugtató volt. Ahol őzek vannak, ott nem lehet nagy baj.
Clara-val külön osztályba kerültünk, mindössze 1 közös óránk van a héten, amit az elején nagyon bántam, de aztán megszerettem az osztályt, és így már nem is rossz. A csoporttársaim nagyon nyíltak, hamar befogadtak minket, és mindenben segítenek. Rengeteget nevetünk a félresikerült fordításokon, értelmetlen mondatokon.
A családom is nagyon kedves, és mindent megtesznek, hogy felejthetetlenné tegyék ezt a néhány hónapot. Voltunk Angers-ba, társasjátékoztunk, filmet néztünk, elvittek vendégségbe, jártunk egy étterembe, és láthattam az óceánt! Külön örülök, hogy komolyan veszik ittlétem nyelvtanulás részét is. Segítenek a kiejtésben, és folyamatosan új szavakat tanítanak, amiket vissza is kérdeznek néha. Az egyik tanulási lehetőségem, hogy hétvégenként, este felolvasok a „kishúgomnak”, Lalie-nak.
A franciák egyébként meglepően sokat olvasnak. Keddenként az első órán van 10 perc olvasószünet, kiderült, hogy mindenkinél van könyv. A CDI, ami tulajdonképpen egy könyvtár, igazi közösségi hely, egész sokan járnak oda. Szerte az országban vannak “cabine à livres” – nek nevezett fülkék, amik kicsi önkiszolgáló könyvtárak. Így bárki hozzájuthat a könyvekhez.
A családom külön figyelmet fordít arra is, hogy minél több francia különlegességet megkóstolhassak. Tegnap este raclette-t ettünk, amihez a sajtot mindenki magának melegítette az asztal közepére elhelyezett sütőn. Előtte átmentünk egy szomszédhoz, ahol 3-4 nagycsalád gyűlt össze megünnepelni a Vízkeresztet. Itt újra megkóstolhattam a királytortát. Itt már mindenki tudta, hogy ki vagyok, persze, falun gyorsan terjednek a hírek… Közkívánatra elmondtam párszor a leghosszabb magyar szót, és újra megpróbáltam elmagyarázni, a “Hogy vagy?” helyes kiejtését. Itt mindenki “hogi vagi” – nak mondja.
Sokan kérdezik: “Na, már többet értesz? Hogy megy a nyelv, a beszéd?” Óriási, ugrásszerű fejlődést nem tapasztaltam, de rengeteg új szót, kifejezést tanultam. Viszont kezdek megtanulni figyelni az apró dolgokra, és mindennek örülni, mert azért elég sok nehézséggel kell megbirkóznunk. Egy- egy megértett szó, egy mosoly, köszönés, csörgő kagylók a zsebemben, ha működik a toll…
A végére tartogattam azt, ami számomra a legnagyobb élmény. Lovas lányhoz kerültem, így lehetőségem nyílt párszor már lovagolni. Azt hiszem ez volt a legnagyobb kihívás, és a legtöbb tapasztalat is eddig. Kétszer voltam eddig edzésen, másodszorra már ugrattam is.
Ijesztő, de izgalmas, hogy néhány félreértett szón akár az életem is múlhat. Mégis. Mikor beléptem a lovardába, megszűnt a remegés, már nem szorult görcsbe a gyomrom, már nem is fáztam.
Nem volt idő habozásra. A kezembe nyomták a pucoló cuccokat, majd a nyerget, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy körbe-körbe vágtázok szitáló esőben, egy deres ló hátán, egy kivilágított lovardában, valahol Châteaubriant mellett, Franciaországban. Hát… Nem is tudom. mit mondjak. Köszönöm.
Narancsik Róza
Châteaubriant-i vár
